Láss csodát: a tél első valamire való próbálkozása havazás terén elsőre kiütötte a várost, az embereket, meg a hókotrókat. Olyannyira, hogy a koraesti híradás hatását még a némileg ötletesebb Orson Welles is megirigyelte volna (meg a hókatasztrófa azért reálisabb, mint az űrlényattack). Mi csak azért is kidugjuk az orrunkat egy péntek esti vacsorára, a foltokban megmaradt jégpáncél rejtette veszélyekkel mit sem törődve, és rezignáltan gondolunk arra, hogy dacára a belvárosnak, egy hókotró monstrumot sem láttunk a környéken. Jó kedvünk azonban hamar bosszúsra vált, mikor a becélzott étterem zártkörű rendezvénye miatt a hidegben ragadunk.

Dacosan ballagunk haza, nem marad más hátra, mint (Andor rosszalló tekintetétől kísérve) pizzát rendelni. De balszerencsénk csak növekszik, a harmadik házhoz szállító kikapcsolt telefonja után már igazán nem értjük a dolgot, de a hiba nem a mi készülékünkben van, ugyanis a negyedik pizzéria (amúgy esetlen és egyébként értetlen) kólgörlje üzenetrögzítőn magyarázza a meg a szituációt: t.i.: „Az időjárási helyzet miatt nem áll módunkban házhoz szállítani, amíg hó van az utakon.” Lelkiekben felkészülünk a három hónapos túlélésre, de konzervfelhalmozás helyett sítalpat kötünk lábunkra, nagymama kötötte sapkát húzunk fejünkre, és elindulunk abba a városba, ahol a hó szintén társadalmi tényező. NYC. No igen, a mi nemrégiben megnyílt New York Lounge Cafénk névadó városának mondjuk Manhattan részében is elférne, pécsi viszonylatban már nem előkelő helyen, jóval a kirakatutcák után, (azért még nem Bronxban) a Búza téren van. Azért a környék rehabilitálása már folyamatban van, új lakóház-irodaház, valószínűleg a New York fix vendégköre.

Mert hogy öltönyös helyre érkezünk, felszolgálónkat először vendégnek hisszük, fiatalságának megfelelő sebességgel kapunk étlapot, helyfoglalásunk után a pult mögött várja óhajunkat. Borra vágyunk, de az import sör kínálat oly csábító, hogy barna Krusovice (540Ft) mellett döntünk. Hálásak vagyunk a fél tízkor működő konyháért, meg az elegáns-minimál berendezésért, az óriási ablakokon kinézve már barátságos a hóesés, meg a hidegben rekedtek fagyoskodása. Tengerentúli ételekre számítunk, az étlapon azonban (túlnyomórészt) olasz származású saláták, tészták, és nagy pizza választék vár minket, amerikánus kínálatot nem találunk. A NYC hangulatért plazmatévé felel, legalább a magyar szappanopera, vagy focimeccs helyett fényképek pörögnek Amerika második fővárosáról. A carbonara szarvasgombás olívaolajjal (1150 Ft) fekete mélyített tányérban érkezik, bár a szervírozás feldobja (mélyített fekete), a fantáziánkat hajtó motort nem löki be, könnyű étel estére, vagy ha van időnk hétköznap ebédre.

 Lapozunk a NYC Klasszikusok oldalra, ahol a szárnyas húsok közül kiabál a csevapcsicsa (rontja az összhangot), mi mégis roston sütött pulykamellet rendelünk mézes-chilis mártogatóval, spanyolrizssel (1150).  Öltönyös-elfoglalt üzletember, naponta-kozmetikushoz járó cicalány ételre (tehát végtelenül unalmas, izgalmas név és ár alatt futó átlagra) számítunk, ehelyett (szintén) fekete, négyzet alakú tányéron kiérkező hús már az első ránézésre is biztató (visszafogottan, de elegánsan szervírozva). A roston sült pulykamellből kihozták a maximumot, nem bízták az ízesítés dolgát a külön kistálban érkező mézes-chilis öntetre. Mi öntetre vágyunk, némi kísérletezgetés után a helyes arányt is eltaláljuk a mártogatásnál, az izgalmas kalandozás után úgy érezzük, hogy egy NYC-beli étteremben is valami hasonlót kapnánk.
 

A New York Lounge Café végül igazolta a nevét, hazafele menet reméljük, hogy következő látogatásunkkor az NYC hangulat nem merül ki a külcsínben, és a „littleitaly”-s kínálatban. Bátran bevállalhatóak a komolyabb játékok is- addig remek előjáték bárbarátoknak, éheseknek, első randizóknak.