A hidegben még bosszantóbb, ha sehol sem találunk szabad asztalt, így a belvárosi menüzős csúcsidőben a periféria felé vesszük az irányt, oda, ahol nem kell megosztani az ebédünket mellénk telepedő vadidegenekkel. Célunk a nem is oly távoli, a frissen nyílt Yellow Café (és Brunch), mely legnagyobb meglepetésünkre (három társaságtól eltekintve) üres ebédidőben. Legalább körültekintően választhatunk helyet, a cigarettafüstöt mégsem tudjuk elkerülni.

Szívünkben melengetjük a tulajdonost, a rossz emlékű helyből (mely két dolog miatt lehet ismert: anno az előd egy bátortalan és modoros csárda-remake volt, illetve a csőd után, két hétig hagyták megtelni gázzal az épületet, csak szerencse, hogy a betoppanó új vevő nem dohányzott éppen) eltüntette a csülökszagot, és próbált valami mediterános-nyugat európais kevert stílust megvalósítani. A belsőépítész azonban szórakozott lehetett, vagy csak statiszta a berendezéskor. Félreértés ne essék: gyermeki báj inkább, mint zavaró, de az asztaloknál felállított kétméteres kék vázacsoda kísértetiesen hasonlít a helyi pláza egykori szökőkútjára. A pult ellenben modern, és jól felszerelt, mögötte tettre kész és mosolygós lányok várják az étkezni vágyókat.

Nem favorizáljuk az önkiszolgáló-összerakós éttermeket, de ez a mi rigolyánk, a tudatalattinkban a beépült menzaundor, és az érzet dolgozik: akárhány próbálkozás után az eredmény, hogy árban (és néha ételben) jobban jártunk volna egy átlagos (sőt néhol már a jobb) étteremben is. Míg olvadunk, álmodozásunkat félreértik, és atyai kedvességgel magyarázzák, hogy ne várjuk a pincért, nekünk kell sorban állni, ha enni akarunk. Kuncogunk, titokban dicsérjük a felszolgáló visszafogott diszkrécióját, nem érezzük (és nem éreznénk, ha nem tudnánk, hogy hol vagyunk) magunkat kellemetlenül. 

Tálcát ragadunk, sajnáljuk, hogy műanyag, de az evőeszközök csillognak a tisztaságtól. A napi levest mellőzzük, lányos zavarunkban alig tudunk dönteni a hat-hét féle köret, és friss zöldség-saláta között. Főétel szekció egyébként kimerítő, a két-három féle rántott hús, cigánypecsenye, gombás sült pulykamell szekció között üditő látvány a rántott hagymakarika, mi mégis tovább merészkedünk a kevésbé unalmas ajánlatok felé. Választásunk mediterrán csirke, és annak curry-s rokona. A mérleghez menet még pillantással adózunk a vegetáriánus részlegnek, három féle szója mellett megörülünk a csőben sült brokkolinak sajtmártással.

A mérlegre helyezve aztán leesik az első trükk titka, az 1000-1500 forint átlagár persze nem sok, de a 30Ft/dkg hirdetés sokakat tévútra vezethet, ráadásul az étel mennyisége és minősége nem lesz függvényben az árával. A segítőkész pénztáros lányokra nem tudunk haragudni, pedig bőszen égetik az indiai füstölőket, amitől minden sajátos értelmet nyer. Orrunkban az émelyítő szaggal nekilátunk az ebédnek. És szomorodunk el mind jobban: a kívül egyenletesen barna pirított burgonyából minden második szem nyers (előfőzés kizárva), és hideg, persze elfelejtettük igényelni az ingyen mikrót (bár bíztunk a melegített tárolóban, meg hát az újramelegített káposzta is csak büdösebb lesz, mondják). A rizs unalmas, de legalább nem főtt szét, a curry’s csirke még határon belül van, de a fantáziánkat nem izgatja fel. Annál inkább a mediterrán csirke: hirtelen azt hisszük tréfát űznek velünk, de sajnos bele kell törődnünk a szakács szándékosságába. A mediterrán esetünkben az esztelen, és őrült borsozást jelenti, ami már az ehetetlenség határát súrolja. Masszív üdítő bevitellel tudjuk csak megelőzni, hogy feldurranjon az agyunk, de mielőtt a gyomrunkat hazavágná, félretoljuk a tálat.

Jólesik az őszinte kedvesség, a kiszolgálók figyelme búcsúzáskor, bár eszerint a vendégeknek gondoltak nagy részének köze van az étteremhez. Megint csalódva, és éhesen, ismét megfogadva az önkiszolgálók kerülését a jövendőben, keresünk egy pékséget. A Yellow ígéretes hely lehetne arra, hogy kiűzze az emberből az önkiszolgálókkal szembeni ellenszenvét, csak alkalmazzon új szakácsot. Vagy a mostani főzze azt, amit nem tud elrontani.