Megnyitása óta sokáig a belváros, sőt némi túlzással a város színfoltjának, gasztronómiai különlegeségnek számító Áfium Gasztropince színvonalának eséséről, és a hely ellaposodásáról az utóbbi időben sokat hallani. Hétköznap kora este térünk be, hogy bebizonyítsuk a rossz nyelvek elhamarkodott ítélkezését. Nyugtázzuk, a tágas pincehelyiség nem változott, néhány öreg bútordarabot kárpitoztak csak át. Az Áfiumban egy estébe sűrűsödik össze a múlt század első hetven éve: ódon piánó, antik hatású székek és asztalok, Lenin és Rákosi a falakon, Biedermeier csecsebecsékkel körítve. A környezet kiváltja a várt hatást, az asztaloknál belépésünkkor unatkozó szakácsokról tudomást sem véve ülünk le egy bordó huzatos kanapéra. Az esti forgalom még túlórázik, nem bánjuk, mert a pincérnő figyelmén csak egy pizzázó anyával és gyerekével kell osztoznunk. Az étlapon hangzatos ételnevek, bár az idegen nyelvű leírásban „Géza bá’ madara” „pulyka paradicsommal és zöldséggel”-re változik.

Nem bírunk várni, francia hagymalevest (490) és húslevest rendelünk gazdagon (530). A felszolgált levesek ecetesek, ízben megszólalásig egyformák. A húslevesben rágós a hús, a lé olyan zavaros, mint a Balaton déli partján a víz főszezonban. Rejtély, hogy a hagymaleves mitől francia, mert a kísérő egy darab pirítóstól és sajttól biztosan nem. Igyekszünk elfelejteni a baklövést, és komolyabb étellel kárpótolni magunkat. A hagymás rostélyos (1480) bátortalan próbálkozás, az ízléses tálalást elrontja a szintén ecetízű bazsalikomos-kapros burgonya, és a rágós hús. Nem adjuk fel, rendelünk még csevapcsicsát (1260) és juhsajttal töltött pljeskavicát (1340). Eme remek szerb ételek látványa már visszaadja a reményt szívünkbe, hát még a köretnek dukáló ajvár és frissen sütött kifli. A hús jól átsütve, az ízek összeérve. A kifli felemelve már meg sem lepődünk, amikor tócsába gyűlt ecetet találunk alatta, az ajvárban pedig hiába keressük a padlizsánt. Kár, hogy a juhsajt is csak mutatóba kerül a pljeskavicába, ellenben a tetejét vastagon borító trappistával. Végül kávét rendelünk abban bízva, hogy javítunk az összhatáson. A Piazza D’oro név alatt kiérkező kávé (220) azonban valami egészen más, íztelen és erőtlen. A csészében maradó zacc pedig ahhoz kevés, hogy török kávé legyen, ahhoz viszont túl sok, hogy figyelmen kívül hagyjuk.