Vannak helyek, melyek kifejezetten a (külföldi) turistákra specializálódnak, és a betérő (magyar nyelvű) honpolgárnak szúrós pillantásokban, konyhamaradékban, és csökkentett árakban lehet része. Rendszerint a legbelebb belvárosban, "tschárda-sztájlú", vagy éppen NYC hangulatú éttermek szinte minden városban megtalálhatóak. Üde színfolt eme palettán, ha a kliséket elhagyva valaki mást próbál ki. A pécsre látogató amerikánusok biztos tudnak valamit, mégiscsak ott tartanak, ahol, hát néhány John és Bill között átvergődve, ízlésükben bízva lépünk be a Murphy’s Pubba a Király utcán.
Tanácstalanságunkból egy feltűnően kedves felszolgáló rángat ki minket, és tessékel a sarokba. A Murphy’s az ír kocsmakultúra egyetlen pécsi képviselőjének tünteti ki magát, kétségkívül külcsínben erre alapozva alakították magukat. Ízlés dolga, de hát egy pubban vagyunk, érezzük magunkat pubosan, legalább itt tisztességesen, bár modorosan másoltak le egy angol Nagy Testvért. A Guinnessért (480/pohár) már megérte beülni, aki ivott már, az tudja miért, aki nem, az szaladjon el a legközelebbi import-Guinness-elosztóba. De hajh, még a ser is megkeseredik a szánkban, mert az elavult (és a helyhez méltatlan) honlap ígérete, idézem „az elegancia és a nyugalom harmonikus keveréke, ahová beszélgetni, szórakozni, kikapcsolódni járnak a vendégek”, becsapós. A hangfalakból bömböl a ’80-’90-es évek szinti pop "besztof cédé", az alattunk lévő Toxic klubban pedig, mintha egy happening áldozatai lennénk, rákezd az aktuális punk-rock banda, felcsavart basszussal. Nem baj, az asztalok csak kicsit remegnek, legalább a pogósok tuti jól érzik magukat. Inkább az étlapra koncentrálunk, figyelemelterelés gyanánt erőlevest rendelünk napi betéttel (450), sült zöldségeket mozzarellával (800) és görögsalátát (850). Sok étterem csúszik el azon, hogy a levest amolyan szükséges rosszként kezeli, és nincs ez másként most sem, de mi már nem tudunk ilyen könnyelműek lenni, a napi betét a szokásos cérnametélt, valahol a tányér alján. Zöldséget, húst hiába keresünk, a leves csak gyaníthatóan „vegetában”, és „leveskockában” erős, egyébként gyenge, mint a harmat. Különlegessé csak az teszi, hogy reggel főzhették. A görögsaláta unalmas, a feta sajt erősen emlékeztet egy nagy áruházlánc gazdaságos remekére. Felszolgálónk híján van a szakmai gyakorlatnak, legalábbis reméljük, hogy nem „magyarságunkat” sérelmezi. Érdeklődnénk, hogy a pulyka Imre bátyánk kedvére (1700) mit takar, némi vállvonogatás és nevetés után annyival leszünk okosabbak, hogy az hús, olyan mártásban, ami édes, meg csípős (pikáns?) egyszerre. Látványnak szép roston pulyka érkezik, köretnek palacsintával, majdani éjszakai álmatlanságunk okozója. A palacsintát reggel süthették a levessel egy időben, csak újramelegítették, a széle páncélkeményre száradt. Ízét még a beletöltött kapros-túró (inkább túros-kapor) sem dobja fel. A pulyka legalább átsülve, Imre bátyánk rejtélyes ízlése azonban felér egy pofoncsapással, a mártásba beleborulhatott a curry-tartó, a hús tocsog a szószban, amitől minden nemhogy pikánssá, de keserűvé válik. Vigasztalódni rendeljük a tatár beefsteaket (1800), ami tisztességes iparos munka, de ahhoz kevés, hogy elfelejtsük az egy órája megrendelt sült zöldségeket. A szakácsok elfelejtették, kapjuk a magyarázatot. Már csak azon gondolkodunk, mi lehet itt teltházkor. Végül a szegényes vegatál is megérkezik, de már csak kényszerből fogyasztjuk el.
Kifele menet már jóval bölcsebben, de szánakozva nézzük a sörtől elbágyadt nyugdíjas amerikai csoportot, és bele sem merünk gondolni, hogy milyen gasztronómiai élményekkel térnek vissza az államokba- bár erős a gyanú, hogy nekik aztán teljesen mindegy. Már csak szegény John Bullt, és eltékozolt örökségét sajnáljuk
Ezt is mondják