Türelmetlenül, egész napos városnézéstől farkaséhesen nézünk valami használható prágai étterem után, ami pénzleszívás és english menü helyett tud mást nyújtani. A gondviselés egy kábé 25 m² vendéglőbe vezérel be minket (inkább csónak, mint bárka), elég távol a turista útvonaltól, de közel a központhoz, egy kis mellékutcába, két elegáns étterem közé. Szűkösen vagyunk, de azért találunk helyet, bár a szabad mozgás problémás.

Az étlapokkal érkező felszolgáló-szakács mama szinte kérdezés (illetve kérdezi, csak csehül, az angolt nem beszéli, de gondolatolvasó) nélkül hozza a barna Krusovicét (25K), mellesleg a kávéval egyen árú remek ser a legolcsóbb ital, és az üdítők 30 Koronánál kezdődnek. Tradicionális „tsegulást” rendelünk (80K), ami csak a cseh nyelvű étlapon van feltüntetve, az angol oldalakon vis maior mint english menu (119K) köszön vissza, de ebben már a leves és a desszert is benne foglaltatik. A levest megmenti az ötletes és arányos zöldség, de hamar elfelejtjük: már kárörvendően arra gondolunk, hogy lefőzik-e a csehek a mi bográcsos-füstös-pernyés gulyásunkat. Bár nem egy kategória, ők ugyanis nem öntik fel levessé, inkább elkanyarodnak a pincepörkölt irányába. Teszik ezt bölcsen, ki tudja mióta, a felszolgáló-szakács fiú nagy rutinnal szabja ki a mennyiséget (mindenkinek pontosan ugyanannyit), és jut ideje némi petrezselymes-tartármártásos díszítésre, plusz felszolgálásra. Az irigyelt knédli tisztességes iparos munka (vagy jó bolti, vagy ügyetlen házi), mély nyomot nem hagy, de a „tsegulás” már annál inkább. Családi recept, családi fűszerekkel, a húson kevés felesleg. A kevesellt adag becsapós, a desszert már hab a tortán (átmenet az almás pite és rétes között), és csak még jobban kívántatja a következő korsó sört.