Az én boltom

Éttermek, kávéházak. Művészetek, kultúra, miegymás. Életmód magazin.

Ezt is mondják

  • Tibetmacs: Sikerült megtalálnod Pécs még mindig (egy év alatt nem változott) legjobb kávézóját! Jó hangulatáé... (2008.10.01. 10:17) Café Zacc
  • whollósi: Kedves Harley! Köszönjük komentedet. Hát ha így érzel, sajnálom. Mivel a Murphy's cikknél reagá... (2008.04.03. 11:19) Murphy's Pub
  • Harley: szeretem az ilyen lázító firkászokat ha kiváncsi vagy a véleményemre megmondom neked, szerintem te... (2008.03.31. 22:39) Murphy's Pub
  • whollosi: Nos, esetleges rossz érzésekért is elnézést. A "hagyták megtelni gázzal az épületet" jelentése nem... (2008.01.05. 17:35) Yellow Café
  • bw: Részemről a kevésbé "nyugat európias" (érdekes szóösszetétel) Betyár csárda sokkal vonzóbb volt, h... (2007.12.29. 19:33) Yellow Café
  • Utolsó 20

Naptár

október 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

2008.04.01. 12:44 whollosi

Elköltözünk, beolvadunk!

Kedves azénboltom olvasók!

Hosszú szünet, és szemérmetlen hallgatás után viszonylag örömteli hírekkel szolgálunk Nektek. (Amit eljesen nem, de részben megmagyaráz néhány dolgot.)

Elindult egy meglehetősen jó kezdeményezés, amiben van szerencsénk részt venni- meglehetősen tevékenyen. Ez pedig nem más, mint a Pécsi Borozó című, április 1-én indult (nem tréfa) gasztro & bor magazin, és online újság.

Annyi bizonyos, Andort némi unszolás után rávettem, hogy meghálálva a belénk fektetett bizalmat, nosza vonuljunk által oda, folytatni étterem vizslatásainkat egy nagyobb egész részeként.
Mivel végtelenül liberálisak vagyunk, és hiszünk az egymást ösztönző alkotóerőben, reméljük, hogy oda-vissza jól jön ez mindenkinek.

Ugyanakkor- bár ez már renyheség-lustaság kérdése, de szándékozunk ide is posztolni néha.

De többnyire a Pécsi Borozóra!

Köszönjük!

És jó étkezést- meg most már jó borozást is!

Szólj hozzá!

Címkék: pécsi borozó elcihelődés


2007.12.15. 21:03 whollosi

New York Lounge Café

Láss csodát: a tél első valamire való próbálkozása havazás terén elsőre kiütötte a várost, az embereket, meg a hókotrókat. Olyannyira, hogy a koraesti híradás hatását még a némileg ötletesebb Orson Welles is megirigyelte volna (meg a hókatasztrófa azért reálisabb, mint az űrlényattack). Mi csak azért is kidugjuk az orrunkat egy péntek esti vacsorára, a foltokban megmaradt jégpáncél rejtette veszélyekkel mit sem törődve, és rezignáltan gondolunk arra, hogy dacára a belvárosnak, egy hókotró monstrumot sem láttunk a környéken. Jó kedvünk azonban hamar bosszúsra vált, mikor a becélzott étterem zártkörű rendezvénye miatt a hidegben ragadunk.

Dacosan ballagunk haza, nem marad más hátra, mint (Andor rosszalló tekintetétől kísérve) pizzát rendelni. De balszerencsénk csak növekszik, a harmadik házhoz szállító kikapcsolt telefonja után már igazán nem értjük a dolgot, de a hiba nem a mi készülékünkben van, ugyanis a negyedik pizzéria (amúgy esetlen és egyébként értetlen) kólgörlje üzenetrögzítőn magyarázza a meg a szituációt: t.i.: „Az időjárási helyzet miatt nem áll módunkban házhoz szállítani, amíg hó van az utakon.” Lelkiekben felkészülünk a három hónapos túlélésre, de konzervfelhalmozás helyett sítalpat kötünk lábunkra, nagymama kötötte sapkát húzunk fejünkre, és elindulunk abba a városba, ahol a hó szintén társadalmi tényező. NYC. No igen, a mi nemrégiben megnyílt New York Lounge Cafénk névadó városának mondjuk Manhattan részében is elférne, pécsi viszonylatban már nem előkelő helyen, jóval a kirakatutcák után, (azért még nem Bronxban) a Búza téren van. Azért a környék rehabilitálása már folyamatban van, új lakóház-irodaház, valószínűleg a New York fix vendégköre.

Mert hogy öltönyös helyre érkezünk, felszolgálónkat először vendégnek hisszük, fiatalságának megfelelő sebességgel kapunk étlapot, helyfoglalásunk után a pult mögött várja óhajunkat. Borra vágyunk, de az import sör kínálat oly csábító, hogy barna Krusovice (540Ft) mellett döntünk. Hálásak vagyunk a fél tízkor működő konyháért, meg az elegáns-minimál berendezésért, az óriási ablakokon kinézve már barátságos a hóesés, meg a hidegben rekedtek fagyoskodása. Tengerentúli ételekre számítunk, az étlapon azonban (túlnyomórészt) olasz származású saláták, tészták, és nagy pizza választék vár minket, amerikánus kínálatot nem találunk. A NYC hangulatért plazmatévé felel, legalább a magyar szappanopera, vagy focimeccs helyett fényképek pörögnek Amerika második fővárosáról. A carbonara szarvasgombás olívaolajjal (1150 Ft) fekete mélyített tányérban érkezik, bár a szervírozás feldobja (mélyített fekete), a fantáziánkat hajtó motort nem löki be, könnyű étel estére, vagy ha van időnk hétköznap ebédre.

 Lapozunk a NYC Klasszikusok oldalra, ahol a szárnyas húsok közül kiabál a csevapcsicsa (rontja az összhangot), mi mégis roston sütött pulykamellet rendelünk mézes-chilis mártogatóval, spanyolrizssel (1150).  Öltönyös-elfoglalt üzletember, naponta-kozmetikushoz járó cicalány ételre (tehát végtelenül unalmas, izgalmas név és ár alatt futó átlagra) számítunk, ehelyett (szintén) fekete, négyzet alakú tányéron kiérkező hús már az első ránézésre is biztató (visszafogottan, de elegánsan szervírozva). A roston sült pulykamellből kihozták a maximumot, nem bízták az ízesítés dolgát a külön kistálban érkező mézes-chilis öntetre. Mi öntetre vágyunk, némi kísérletezgetés után a helyes arányt is eltaláljuk a mártogatásnál, az izgalmas kalandozás után úgy érezzük, hogy egy NYC-beli étteremben is valami hasonlót kapnánk.
 

A New York Lounge Café végül igazolta a nevét, hazafele menet reméljük, hogy következő látogatásunkkor az NYC hangulat nem merül ki a külcsínben, és a „littleitaly”-s kínálatban. Bátran bevállalhatóak a komolyabb játékok is- addig remek előjáték bárbarátoknak, éheseknek, első randizóknak.

1 komment

Címkék: pécs étterem étteremkritika ami jó


2007.12.07. 15:18 whollosi

Kolping Étterem

Advent első vasárnapja előtt flegma törvényszerűséggel lepik el a karácsonyi tartozékok az utcákat, tereket, vendéglátóhelyeket, hogy a bevás. közp. már ne is említsem. Az égődíszek (ha igényes), meg forralt bor-rétes ház (ha igényes) még talán emeli az ünnepi hangulatot, a töménytelen giccsmikulás tömeg, az occsó x-mas tartozékok azonban már kivédhetetlen túlzás. Nem akarunk ünneprontók lenni, de jobbnak látjuk, ha meghajolva a tömegigény akarata előtt szépen kisompolygunk az adventi pörgésből.

Persze a hidegtől, meg a süteményillattól már rég éhesek vagyunk, de csak most tudatosul bennünk. Vargabetűvel céloznánk be egy kipróbált helyet, de egy véletlen oldalpillantásnak köszönhetően szinte automatikusan lépdelünk le a frissen felújított Kolping Étterem pincéjébe, a Szent István téren. Ahol kissé csalódunk a megváltozott környezetben, bár örvendünk a magánynak, és az új belsőnek, a régi „kifőzde-kisfröccs” hangulatot jobbra is le lehetett volna cserélni. A étlap első ránézésre riasztó, a befűzött fehér lapokra nyomtatott kínálat nem is lehetne egyhangúbb. Ha nem olvasnánk bele! Mert olyan ajánlatot találunk, amitől leesik a szánk, és a gyomrunk még hangosabban kezd korogni. Tréfát sejtünk, és csak azért is beletrappolunk a paranoia vélte csapdába. Felszolgálónk tapasztalt és edzett, az, aki megérzi, hogy milyen hangot kell megütni a vendéggel, de azért az ne felejtse el, hogy ki az úr a házban.

A vargányaleves gnocchival (450 Ft) sejtelmes és izgalmas kaland, meglepően letisztult formákkal. A húsleves gazdagon (400 Ft) tényleg gazdag, és nem tudunk betelni a friss zöldséggel, összeért ízekkel: kezdünk tisztelegni a szakács előtt, hogy komolyan veszik a levest. A kis csészényi mennyiség nem bosszantó, megértjük, hogy nem ezzel akarnak jól lakatni minket. Éber pincérünk megérzi figyelmünket, hiába az üresjárat, betartva az etikettet más-más kést kapunk a marhához, kacsához, a halkés feletti örömünket alig tudjuk palástolni. A Cserszegiben párolt naphalfilé mandulás burgonyával (2000 Ft) üde színfolt a városi kínálatban, bár a kísérő saláta túl keserű (csalódás): a zellert nem kímélték tőlünk. Bízunk azonban a Roséra sütött kacsamellben, diós-párolt lilakáposztával, és krokettel (1800Ft). Elnézzük, hogy pincérünk a diót utólag hinti a párolt káposztára (nota bene: a káposzta karamellizált alapja, mint ahogy kéne). A kacsa kényes dolog, a legtöbb étteremben szinte szándékosan rosszul szervírozzák. A mi adagunk kicsit tovább lett sütve a kelleténél, de a végeredményt tekintve megbocsátható. A rostonsült csirkemell rókagombamártással és jázminrizzsel (1400Ft) már inkább unalmas, bár a mártás tisztességes iparosmunka, a hús maga ízetlen. Hanem az igazi csoda Kolping Steak (2200Ft) alatt rejtőzik. Barbár módra nem elégszünk meg a zöldségkörítéssel (pedig hajh, kötelező és elunt zöldségek helyett mit kapunk: bébirépát, brokkolit, zöldbabot, és bébiborsót héjában, vajon párolva), kérünk steakburgonyát a jól átsütött hús mellé. A húson szinte átsuhan a kés, a barnamártás ízbombaként robban fel a szánkban, hirtelen elcsendesedünk, és némán adjuk át magunkat az ízeknek.

Még magunkba szorítunk egy klasszikus túrós palacsintát (500Ft), ahogy nagyanyánk csinálta. Megbékélve a karácsonyi forgataggal, átszellemült arccal nézelődünk. A Kolping a maga mezőnyében jó adottságokkal indul (húsz méter előnnyel százon). Iskolapéldája lehet, hogy kis odafigyeléssel, hogyan dobjunk fel unalmas ételeket. Egy óra múlva azért elszáll a varázslat: ez még mindig csak minimum lenne.

1 komment


2007.11.22. 10:29 whollosi

Yellow Café

A hidegben még bosszantóbb, ha sehol sem találunk szabad asztalt, így a belvárosi menüzős csúcsidőben a periféria felé vesszük az irányt, oda, ahol nem kell megosztani az ebédünket mellénk telepedő vadidegenekkel. Célunk a nem is oly távoli, a frissen nyílt Yellow Café (és Brunch), mely legnagyobb meglepetésünkre (három társaságtól eltekintve) üres ebédidőben. Legalább körültekintően választhatunk helyet, a cigarettafüstöt mégsem tudjuk elkerülni.

Szívünkben melengetjük a tulajdonost, a rossz emlékű helyből (mely két dolog miatt lehet ismert: anno az előd egy bátortalan és modoros csárda-remake volt, illetve a csőd után, két hétig hagyták megtelni gázzal az épületet, csak szerencse, hogy a betoppanó új vevő nem dohányzott éppen) eltüntette a csülökszagot, és próbált valami mediterános-nyugat európais kevert stílust megvalósítani. A belsőépítész azonban szórakozott lehetett, vagy csak statiszta a berendezéskor. Félreértés ne essék: gyermeki báj inkább, mint zavaró, de az asztaloknál felállított kétméteres kék vázacsoda kísértetiesen hasonlít a helyi pláza egykori szökőkútjára. A pult ellenben modern, és jól felszerelt, mögötte tettre kész és mosolygós lányok várják az étkezni vágyókat.

Nem favorizáljuk az önkiszolgáló-összerakós éttermeket, de ez a mi rigolyánk, a tudatalattinkban a beépült menzaundor, és az érzet dolgozik: akárhány próbálkozás után az eredmény, hogy árban (és néha ételben) jobban jártunk volna egy átlagos (sőt néhol már a jobb) étteremben is. Míg olvadunk, álmodozásunkat félreértik, és atyai kedvességgel magyarázzák, hogy ne várjuk a pincért, nekünk kell sorban állni, ha enni akarunk. Kuncogunk, titokban dicsérjük a felszolgáló visszafogott diszkrécióját, nem érezzük (és nem éreznénk, ha nem tudnánk, hogy hol vagyunk) magunkat kellemetlenül. 

Tálcát ragadunk, sajnáljuk, hogy műanyag, de az evőeszközök csillognak a tisztaságtól. A napi levest mellőzzük, lányos zavarunkban alig tudunk dönteni a hat-hét féle köret, és friss zöldség-saláta között. Főétel szekció egyébként kimerítő, a két-három féle rántott hús, cigánypecsenye, gombás sült pulykamell szekció között üditő látvány a rántott hagymakarika, mi mégis tovább merészkedünk a kevésbé unalmas ajánlatok felé. Választásunk mediterrán csirke, és annak curry-s rokona. A mérleghez menet még pillantással adózunk a vegetáriánus részlegnek, három féle szója mellett megörülünk a csőben sült brokkolinak sajtmártással.

A mérlegre helyezve aztán leesik az első trükk titka, az 1000-1500 forint átlagár persze nem sok, de a 30Ft/dkg hirdetés sokakat tévútra vezethet, ráadásul az étel mennyisége és minősége nem lesz függvényben az árával. A segítőkész pénztáros lányokra nem tudunk haragudni, pedig bőszen égetik az indiai füstölőket, amitől minden sajátos értelmet nyer. Orrunkban az émelyítő szaggal nekilátunk az ebédnek. És szomorodunk el mind jobban: a kívül egyenletesen barna pirított burgonyából minden második szem nyers (előfőzés kizárva), és hideg, persze elfelejtettük igényelni az ingyen mikrót (bár bíztunk a melegített tárolóban, meg hát az újramelegített káposzta is csak büdösebb lesz, mondják). A rizs unalmas, de legalább nem főtt szét, a curry’s csirke még határon belül van, de a fantáziánkat nem izgatja fel. Annál inkább a mediterrán csirke: hirtelen azt hisszük tréfát űznek velünk, de sajnos bele kell törődnünk a szakács szándékosságába. A mediterrán esetünkben az esztelen, és őrült borsozást jelenti, ami már az ehetetlenség határát súrolja. Masszív üdítő bevitellel tudjuk csak megelőzni, hogy feldurranjon az agyunk, de mielőtt a gyomrunkat hazavágná, félretoljuk a tálat.

Jólesik az őszinte kedvesség, a kiszolgálók figyelme búcsúzáskor, bár eszerint a vendégeknek gondoltak nagy részének köze van az étteremhez. Megint csalódva, és éhesen, ismét megfogadva az önkiszolgálók kerülését a jövendőben, keresünk egy pékséget. A Yellow ígéretes hely lehetne arra, hogy kiűzze az emberből az önkiszolgálókkal szembeni ellenszenvét, csak alkalmazzon új szakácsot. Vagy a mostani főzze azt, amit nem tud elrontani.

4 komment

Címkék: pécs étterem étteremkritika


2007.11.16. 18:52 whollosi

Virág Cukrászda

Igyekeztünk mindig messze elkerülni, ami azért nehéz volt, mert a Virág Cukrászda szemben van a pécsi városházával, az egyik legforgalmasabb belvárosi buszmegálló mögött. (Ennél tökéletesebb és ígéretesebb helyet keresve sem találhatnánk egy kávézó-cukrászdának.) Hát még a terasz, és a hangulatos belső udvar, mégis minden próbálkozás csupán víz alatti fulladozás volt. Érthetetlenül magas áron szolgálták fel alpári stílusban a nevét meghazudtoló Brando kávét, amit (nem túlzok) még büntetésből sem szabadna meginni. Minden látogatás csalódás volt, úgyhogy a hatodik-hetedik eset után fogadalmat tettünk a hely következetes elkerülésére, a Virágot pedig besoroltuk az „jó adottságokkal induló, azt módszeresen megsemmisítők” közé.

Az isteni gondviselés irányítja tekintetünket a homlokzatra, ahol egy vadonatúj kávémárka tábla hirdeti a Tonino Lamborghini feketét(azért beletelik egy kis időbe, míg felfogjuk mit látunk). No a név nem a szuperautóra utal, de az itthon még elvétve fellelhető kávé (talán éppen ezért) megajándékoz némi italianó exkluzivitással. És valóban: a kiérkező espresso (300 Ft + tejszín 50 Ft) bár langyos, meglepő ízekkel ajándékoz meg minket. Visszafogott elegancia, jellegzetes zamattal, még úgy is, hogy az érdem a Lamborghini darálóé & kávéfőzőé. De ettől még jobban felbátorodunk, a karácsonyi fényeket, már az utcára képzeljük, és elég erősnek érezzük magunkat egy somlói galuska (450 Ft) elfogyasztásához.

Az üvegfalú hűtőből tíz másodperc alatt kiérkező sütemény naná hogy valamikor nyitás előtt készült el, és sötétkék kehelyből sem sikerült még somlóit enni. Megnyugodunk: a Virág nem sokat változott, szándékosan vérezteti el magát: a somlói bár finom, de jéghideg (lehet hogy fagyit kaptunk), feljajdul a fogunk tőle. Mennyiségre éppen megfelel, bár az öntet éppen egy fokkal lép be az émelyítő tartományba.

 Fizetésnél (az árakat és a kávét leszámítva) arra gondolunk, hogy a szocializmus bájos közömbössége még mindig magabiztosan húzza meg magát a szívekben. Gonosznak kell lenni, a Tonino Lamborghini értékesítője a tulajdonos valakije lehet, aki hosszas unszolásra, szivesség alapon beszélte rá rokonát/barátját a váltásra. Ez mégsem keserít el minket: a somlóira visszatérünk, ha nem akarunk meglepetést, és a biztosra vágyunk, vagy ha külföldi vendégeinknek már csak húsz perce van a vonatig, de még nem kóstolták meg az édességet. A kávéra viszont bármikor, csak közben kifele nézünk az utcára.

2 komment

Címkék: pécs kávéház


2007.11.16. 18:51 whollosi

Archa Café & Bar

Türelmetlenül, egész napos városnézéstől farkaséhesen nézünk valami használható prágai étterem után, ami pénzleszívás és english menü helyett tud mást nyújtani. A gondviselés egy kábé 25 m² vendéglőbe vezérel be minket (inkább csónak, mint bárka), elég távol a turista útvonaltól, de közel a központhoz, egy kis mellékutcába, két elegáns étterem közé. Szűkösen vagyunk, de azért találunk helyet, bár a szabad mozgás problémás.

 

Az étlapokkal érkező felszolgáló-szakács mama szinte kérdezés (illetve kérdezi, csak csehül, az angolt nem beszéli, de gondolatolvasó) nélkül hozza a barna Krusovicét (25K), mellesleg a kávéval egyen árú remek ser a legolcsóbb ital, és az üdítők 30 Koronánál kezdődnek. Tradicionális „tsegulást” rendelünk (80K), ami csak a cseh nyelvű étlapon van feltüntetve, az angol oldalakon vis maior mint english menu (119K) köszön vissza, de ebben már a leves és a desszert is benne foglaltatik. A levest megmenti az ötletes és arányos zöldség, de hamar elfelejtjük: már kárörvendően arra gondolunk, hogy lefőzik-e a csehek a mi bográcsos-füstös-pernyés gulyásunkat. Bár nem egy kategória, ők ugyanis nem öntik fel levessé, inkább elkanyarodnak a pincepörkölt irányába. Teszik ezt bölcsen, ki tudja mióta, a felszolgáló-szakács fiú nagy rutinnal szabja ki a mennyiséget (mindenkinek pontosan ugyanannyit), és jut ideje némi petrezselymes-tartármártásos díszítésre, plusz felszolgálásra. Az irigyelt knédli tisztességes iparos munka (vagy jó bolti, vagy ügyetlen házi), mély nyomot nem hagy, de a „tsegulás” már annál inkább. Családi recept, családi fűszerekkel, a húson kevés felesleg. A kevesellt adag becsapós, a desszert már hab a tortán (átmenet az almás pite és rétes között), és csak még jobban kívántatja a következő korsó sört.

 

Néhány kísérlet után csak visszatérünk még, és felesleges lenne túlgondolni, hogy felismerve minket mama-fia, arcukon káröröm játszik-e, mert számítottak újbóli látogatásunkra. Az Archa nem markol sokat (nem is tudna), de amit bevállal, abból tisztességen megélhet egy kis mellékutcában is, két étterem között.

Szólj hozzá!

Címkék: prága külföld étterem étteremkritika ami jó


2007.10.14. 16:42 whollosi

V Cafe

Minden utazónak van története titkos helyekről, eldugott vendéglőkről, éttermekről, ahová eltévedései során véletlenül esett be, és ott csudálatos dolgokat tapasztalt. Már ami a vendéglátást illeti. Ismerős? Ahol a vendég: vendég, a vendéglátó: vendéglátó a szó legegyszerűbb értelmében. Nem szükségszerű külföldre utazni ( bár már az Isztrián is van minden becsületes falunak legalább egy ilyen helye), de itthon hosszas keresgélés után találhatnánk olyan fizetős vendégvárót, mely nem csak szellemiségében, de megjelenésében is olyan érzést kelt, mintha az ember vendégségbe érkezett volna. Ahol nem bűn, sőt éppen előny: a hiányos étlap, a közvetlen modor, a felszolgáló ártatlan bénázása (aki a tulaj lánya), mert a hangulat sajátos, és (legtöbb esetben) a tányéron a legjobbat kapja a vendég, családi recept alapján tálalva (a tulaj dédmamájának tanácsaival fűszereivel).

 

Városokban könnyebb kocsmát, kávézót találni a műfaji jellegzetességekkel, sőt példát is könnyebb: ezek fellendülésére (Szimpla), és hanyatlására (Szimpla). Jó a retro, jó az urban, jó az ártos, de amikor a huszadik bölcsész saru tipos a jóember lábára, és nem lehet leülni a szétszórt szütyőktől és tarisznyáktól, na akkor a legjobb hely is elveszti kezdeti varázsát és romantikáját.

 

Pécs azért nem Pest, és nem is fenyegeti a veszély, hogy nagyvárossá váljon (sőt!). Tehát másak a szabályok is, a belváros sokszor működik szűrőként. Amikor kitesz valaki egy mű-zöld táblát a Jókai tér közepére, „V Cafe” felirattal a minimalizmus szellemében, vagy egy kortárs happening eseménytől, vagy tüntetéstől tarthatna az átlag. Utcafront-kirakat nincs, az üzletsor közepén nyíló szűk ajtón keresztül egy műemlék jellegű társasház lépcsőházába jutunk. Zavartalan vágunk át a társasházi idillen, és nyitunk be a kávézóba (ami külsőre olyan, mint a többi lakás). Azt tudni kell, hogy egy-másfél-két éve volt már itt egy jó szándékkal is bátortalannak nevezhető próbálkozás egy szimpla(szerű) teázó bevezetésére a köztudatba, de a terv végül füstbe ment.

 

Az előszobában épp egy kanapé fér el asztallal, és három gimnazista lánnyal suli utáni teával, arcul csapva ezzel a mellettük felállított Manuel Caffe vitrint, tetején a kristálytiszta vízben úszó aranyhallal. No de tovább is haladunk a nappaliba, ahol a pult is van: inkább amerikai-konyhás-garzonos, mint kávézós. A bútorok jópofa ikeás darabok, a székek támlája átölelik az asztal sarkait.

 

A Manuel Caffe jól kitalált üzletfilozófiával dolgozik, zavarba ejtően széles kávé, tea, és forró csoki kínálattal. Szó nem érheti a házat, aki a három (kávé, tea, forró csoki) itallapról nem találja meg a kedvére valót, az csak kötekedni akar. Ember legyen a talpán, aki végigkóstolva a kínálatot megtalálja a kedvére valót, hiába: a bőség zavara, a számtalan lehetőség nem segít a döntésben, így nem kísérletezünk.

 

Maradunk a presszókávénál (250Ft), míg a kávégép duruzsol, a névválasztáson töprengünk. A felszolgáló lelkes amatőr (házigazda), nem hasonlít vérbosszúra lihegő Guy Fawkes reinkarnálódásra. Asztalon a kávé, kérés nélkül a kristály-, a barnacukor, meg az édesítő. Megnyugszunk: házigazdánk alapos, a kávé mellé, bár 5 centes pohárban, de ásványvíz érkezik. Nem kértük külön, és le is marad a tejszín a tálcáról, kérésre pótolják. Csalódni nem kell, a presszó tisztességes munka, nem spóroltak ki belőle semmit sem. Fizetéskor elcsábulunk, elvitelre kérünk hosszúkávét. Kár, hogy hosszú a forralóból ráöntött víztől lesz, a gépet biztos nehéz átállítani, de az ízen nem változtat. A csendből kezünkben a kedvezmény kupont szorongatva lépünk ki a térre.

 

A V Cafe kedves családi munka, kicsit ügyetlen, de jó ízlésről árulkodik. A beválasztott Manuel kávéval pedig nem csak a környékbeli, fantáziátlan átlagkávés helyeket üti le, de felveszi a versenyt még a prémiumot kínálókkal is.

Szólj hozzá!

Címkék: pécs kávéház ami jó


2007.09.21. 19:12 whollósi

Murphy's Pub

Vannak helyek, melyek kifejezetten a (külföldi) turistákra specializálódnak, és a betérő (magyar nyelvű) honpolgárnak szúrós pillantásokban, konyhamaradékban, és csökkentett árakban lehet része. Rendszerint a legbelebb belvárosban, "tschárda-sztájlú", vagy éppen NYC hangulatú éttermek szinte minden városban megtalálhatóak. Üde színfolt eme palettán, ha a kliséket elhagyva valaki mást próbál ki. A pécsre látogató amerikánusok biztos tudnak valamit, mégiscsak ott tartanak, ahol, hát néhány John és Bill között átvergődve, ízlésükben bízva lépünk be a Murphy’s Pubba a Király utcán.

Tanácstalanságunkból egy feltűnően kedves felszolgáló rángat ki minket, és tessékel a sarokba. A Murphy’s az ír kocsmakultúra egyetlen pécsi képviselőjének tünteti ki magát, kétségkívül külcsínben erre alapozva alakították magukat. Ízlés dolga, de hát egy pubban vagyunk, érezzük magunkat pubosan, legalább itt tisztességesen, bár modorosan másoltak le egy angol Nagy Testvért. A Guinnessért (480/pohár) már megérte beülni, aki ivott már, az tudja miért, aki nem, az szaladjon el a legközelebbi import-Guinness-elosztóba. De hajh, még a ser is megkeseredik a szánkban, mert az elavult (és a helyhez méltatlan) honlap ígérete, idézem „az elegancia és a nyugalom harmonikus keveréke, ahová beszélgetni, szórakozni, kikapcsolódni járnak a vendégek”, becsapós. A hangfalakból bömböl a ’80-’90-es évek szinti pop "besztof cédé", az alattunk lévő Toxic klubban pedig, mintha egy happening áldozatai lennénk, rákezd az aktuális punk-rock banda, felcsavart basszussal. Nem baj, az asztalok csak kicsit remegnek, legalább a pogósok tuti jól érzik magukat. Inkább az étlapra koncentrálunk, figyelemelterelés gyanánt erőlevest rendelünk napi betéttel (450), sült zöldségeket mozzarellával (800) és görögsalátát (850). Sok étterem csúszik el azon, hogy a levest amolyan szükséges rosszként kezeli, és nincs ez másként most sem, de mi már nem tudunk ilyen könnyelműek lenni, a napi betét a szokásos cérnametélt, valahol a tányér alján. Zöldséget, húst hiába keresünk, a leves csak gyaníthatóan „vegetában”, és „leveskockában” erős, egyébként gyenge, mint a harmat. Különlegessé csak az teszi, hogy reggel főzhették. A görögsaláta unalmas, a feta sajt erősen emlékeztet egy nagy áruházlánc gazdaságos remekére. Felszolgálónk híján van a szakmai gyakorlatnak, legalábbis reméljük, hogy nem „magyarságunkat” sérelmezi. Érdeklődnénk, hogy a pulyka Imre bátyánk kedvére (1700) mit takar, némi vállvonogatás és nevetés után annyival leszünk okosabbak, hogy az hús, olyan mártásban, ami édes, meg csípős (pikáns?) egyszerre. Látványnak szép roston pulyka érkezik, köretnek palacsintával, majdani éjszakai álmatlanságunk okozója. A palacsintát reggel süthették a levessel egy időben, csak újramelegítették, a széle páncélkeményre száradt. Ízét még a beletöltött kapros-túró (inkább túros-kapor) sem dobja fel. A pulyka legalább átsülve, Imre bátyánk rejtélyes ízlése azonban felér egy pofoncsapással, a mártásba beleborulhatott a curry-tartó, a hús tocsog a szószban, amitől minden nemhogy pikánssá, de keserűvé válik. Vigasztalódni rendeljük a tatár beefsteaket (1800), ami tisztességes iparos munka, de ahhoz kevés, hogy elfelejtsük az egy órája megrendelt sült zöldségeket. A szakácsok elfelejtették, kapjuk a magyarázatot. Már csak azon gondolkodunk, mi lehet itt teltházkor. Végül a szegényes vegatál is megérkezik, de már csak kényszerből fogyasztjuk el.

Kifele menet már jóval bölcsebben, de szánakozva nézzük a sörtől elbágyadt nyugdíjas amerikai csoportot, és bele sem merünk gondolni, hogy milyen gasztronómiai élményekkel térnek vissza az államokba- bár erős a gyanú, hogy nekik aztán teljesen mindegy. Már csak szegény John Bullt, és eltékozolt örökségét sajnáljuk

2 komment

Címkék: pécs étterem étteremkritika ami felejtős


2007.09.21. 19:12 whollósi

Húsvasaló

 

Jobb, ha az ember ismeretlen terepre érkezve félreteszi a (komolyabb) elvárásait. Nem pesszimizmus, inkább a csalódás elkerülése miatt. Azért színlelt optimizmussal vetjük bele magunkat a szekszárdi szüreti napok rendezvényeibe, teljesen feleslegesen, mert a majd másfél órás ünnepi felvonulás bárkit kikészítene. A nyugdíjas néptánc csoport még megmosolyogtat, az ötödik áltisk már kihúzza a gyufát, de a tömeg nem ereszt. Csak a rend kedvéért meglátogatjuk a hangzatos „Ízek utcáját”, és megnyugodva vesszük tudomásul, hogy a Borfalu sörpadjai rogyásig megteltek hétvégi apukákkal, anyukákkal, és csemetéikkel. Egy sülő malac látvány marasztalna minket, de nem kockáztatunk, a fröcsögő, műanyagvillával vagy kézzel tömők elriasztanak.

Kérdezgetés közben rájövünk, hogy boldog-boldogtalan, szekszárdi vagy nem szekszárdi a Húsvasalóba irányít minket. A tanácsok során már-már mitikus magasságokba emelkedő étteremnek adjuk végül el magunkat, már annak is örülünk, amikor a tömegből egy csendes belső udvarra esünk be. Még le sem ülünk, a pincér már invitál minket, de maradunk a gyanúsan üres teraszon, számítunk az őszi napsütésre. Borlapot nem kapunk, éppen a szokásos újratervezésen esik át, de pincérünk hadarja is a kínálatot. A harmadikig tudjuk követni, maradunk (ha már helyben van) a szekszárdi Heimann Fuchslinál (280/dl), és a változatosság kedvéért a Heimann Kadarkánál (520/dl). Első öröm, a bor frissen bontott palackból érkezett. Nem fecséreljük az időt bevezető étekre, vasalt medvetalpat rendelünk velesült burgonyával (1300), és vasalt pulykamellet rántott burgonyával (1400) a salátát mellőzzük, meglepetésünkre árengedményben részesülünk. Egy zeneszám sem megy le a falra kiszögezett, hangfalként funkcionáló ódon rádióból, mikor megjelenik kedvenc pincérünk, és előételnek olívaolajjal, és darált olívabogyóval megkent pirítóst tesz elénk. Értetlenkedő pillantásunk kereszttüzében ajánlja számunkra az ínyencséget. Kis híján könny szökik a szemünkbe, már azt hittük, hogy eme apró éttermi gesztus végleg kiveszett a magyar vendéglátásból. Gyanakvásra nincs időnk, az olívaolaj szüzebb egy apácánál, a darált olíva szinte szétolvad az ember nyelvén. Felszolgálónk még visszafordul, érdeklődik, hogy ízlik-e, majd egy pillanat múlva már veszi is le a fedőt kiérkező a vasaltról. Már magabiztosan vágunk bele a húsba, és elégedetten nyugtázzuk, hogy a vasaló csodákra képes. A hús omlik, a pácot hozzáértő ember (ha nem művész) készítette. Belemerülünk az evésbe, és az utolsó falatoknál fogjuk fel, hogy a rántott burgonya valójában rántottás, de eme nyelvi tréfán kár lenne megsértődni. Pincérünk még egyszer aggódva megjelenik, kissé félve, de azért játékosan (mint aki tudja a választ, és hát hogyne tudná, mikor mindig ugyanaz) érdeklődik, hogy elégedettek vagyunk-e. Némán bólogatunk, valahogy érezzük, hogy szavaknak itt már nincs helye.

Búcsúzáskor még kezünkbe nyomnak egy háromnyelvű prospektust, mely a Húsvasaló három szolgáltatását (vendéglő, pub, fogadó) hirdeti. Azért a hely jobb kiadványt kívánna, de hát kit érdekelne a látogatás után egy ilyen apróság. A Szüret szépe választás és egy néptánc bemutató között, a prospektust lapozgatva esik le, hogy mi zavart végig. A Húsvasaló képességei ellenére túlságosan szerény. Bár kétségkívül ebben rejlik a bája.

Szólj hozzá!

Címkék: szekszárd étterem étteremkritika ami jó


2007.09.13. 10:45 whollósi

Café Zacc

Bevett szokás, hogy az átlag tulajdonos a megnyitó előtt a hasára csap, és viszonylag mélyen (mérettől függően) a pénztárcájába nyúl, mert Ő tudja, hogy a vendéget az unikális vonzza csak igazán. Az ötletért sajnos nem szalad a szomszédba, és az imázs, különlegesség kérdését elintézettnek véli egyszeri pénzinjekcióval (cégér, itallap, szórólap, stb.), meg általa, és rokonsága által frappánsnak ítélt névválasztással. Ebből születnek a magyar vendéglátás igazi gyöngyszemei, melyért ha nem is a magyar tengerre, de legalább a szomszéd utcába érdemes elmenni.

 

Kellemes meglepetés vár minket a Pécs belvárosi Mátyás király utcában, a hangzatosan egyszerű Zacc Kávézóban, mely önmagát nemes szerénységgel a galéria és tőzsdekávézó műfajba sorolja. Meg is lepődünk, de csak egy pillanatra, ez nem a Wall Street, de volt a közelben bank régebben. Csúcsidőben érkezünk, öltönyös brókerek helyett egyetemistákat, és művészeket találunk. Tanácstalanul ácsorgunk, közben igazolja magát a kávézó, balra a falra felfüggesztett (egyébként egész jó) képek valószínűleg a galéria, az ajtó mellett a falon a tévé a tőzsde. Ugyanis a képernyőn a közszolgálati teletextjén futnak az aktuális veszek-adok, és árfolyam alakulás, láthatólag senkit sem érdekel.

Nem törődünk a pénzvilággal, leülünk a filmplakátokkal ékesített külön teremben. Rendelés a pultnál, kiszolgálás az asztalnál. A pincér vidám, de réveteg, mégsem tudunk rá haragudni, mikor a rendelt két kávét, és egy limonádét felcseréli. Az elfelejtett kávé hamar megérkezik, de egyébként is megérte volna várni rá. A Lavazza presszó (230) olyan, mint a folyékony arany, selymes és törzsvendég teremtő. Még a készletbe tartozó csésze, cukor, és csokoládé is passzol, adnak az apróságokra, azt kapja a vendég, amit az itt nem létező brókerek elvárnának. Az elmaradt kávé mellé vizet sajnáljuk, de csak egy percig, mert az utóbbi időben divattá lett, citrom és lime szeletekkel telenyomott limonádé (220) kínálja magát.  A limonádé a zöld rokon gyümölcs ellenére is olyan, ahogyan azt rövidlátó nagyanyám csinálta: sok citrom, az alján összegyűlt kristálycukor. De éppen ezt teszi a limonádét limonádévá.

1 komment · 2 trackback

Címkék: pécs kávéház ami jó


2007.09.04. 22:13 whollósi

Áfium Gasztropince

Megnyitása óta sokáig a belváros, sőt némi túlzással a város színfoltjának, gasztronómiai különlegeségnek számító Áfium Gasztropince színvonalának eséséről, és a hely ellaposodásáról az utóbbi időben sokat hallani. Hétköznap kora este térünk be, hogy bebizonyítsuk a rossz nyelvek elhamarkodott ítélkezését. Nyugtázzuk, a tágas pincehelyiség nem változott, néhány öreg bútordarabot kárpitoztak csak át. Az Áfiumban egy estébe sűrűsödik össze a múlt század első hetven éve: ódon piánó, antik hatású székek és asztalok, Lenin és Rákosi a falakon, Biedermeier csecsebecsékkel körítve. A környezet kiváltja a várt hatást, az asztaloknál belépésünkkor unatkozó szakácsokról tudomást sem véve ülünk le egy bordó huzatos kanapéra. Az esti forgalom még túlórázik, nem bánjuk, mert a pincérnő figyelmén csak egy pizzázó anyával és gyerekével kell osztoznunk. Az étlapon hangzatos ételnevek, bár az idegen nyelvű leírásban „Géza bá’ madara” „pulyka paradicsommal és zöldséggel”-re változik.

Nem bírunk várni, francia hagymalevest (490) és húslevest rendelünk gazdagon (530). A felszolgált levesek ecetesek, ízben megszólalásig egyformák. A húslevesben rágós a hús, a lé olyan zavaros, mint a Balaton déli partján a víz főszezonban. Rejtély, hogy a hagymaleves mitől francia, mert a kísérő egy darab pirítóstól és sajttól biztosan nem. Igyekszünk elfelejteni a baklövést, és komolyabb étellel kárpótolni magunkat. A hagymás rostélyos (1480) bátortalan próbálkozás, az ízléses tálalást elrontja a szintén ecetízű bazsalikomos-kapros burgonya, és a rágós hús. Nem adjuk fel, rendelünk még csevapcsicsát (1260) és juhsajttal töltött pljeskavicát (1340). Eme remek szerb ételek látványa már visszaadja a reményt szívünkbe, hát még a köretnek dukáló ajvár és frissen sütött kifli. A hús jól átsütve, az ízek összeérve. A kifli felemelve már meg sem lepődünk, amikor tócsába gyűlt ecetet találunk alatta, az ajvárban pedig hiába keressük a padlizsánt. Kár, hogy a juhsajt is csak mutatóba kerül a pljeskavicába, ellenben a tetejét vastagon borító trappistával. Végül kávét rendelünk abban bízva, hogy javítunk az összhatáson. A Piazza D’oro név alatt kiérkező kávé (220) azonban valami egészen más, íztelen és erőtlen. A csészében maradó zacc pedig ahhoz kevés, hogy török kávé legyen, ahhoz viszont túl sok, hogy figyelmen kívül hagyjuk.

Hangulata miatt az Áfium még mindig vonzó hely lehet. Csak „a különleges étterem, ahol inni is lehet” üzletpolitikát le kell cserélni „a kocsma, ahol a pia mellé adunk valamit enni” hozzáállásra.

6 komment

Címkék: pécs étterem étteremkritika ami felejtős