Minden utazónak van története titkos helyekről, eldugott vendéglőkről, éttermekről, ahová eltévedései során véletlenül esett be, és ott csudálatos dolgokat tapasztalt. Már ami a vendéglátást illeti. Ismerős? Ahol a vendég: vendég, a vendéglátó: vendéglátó a szó legegyszerűbb értelmében. Nem szükségszerű külföldre utazni ( bár már az Isztrián is van minden becsületes falunak legalább egy ilyen helye), de itthon hosszas keresgélés után találhatnánk olyan fizetős vendégvárót, mely nem csak szellemiségében, de megjelenésében is olyan érzést kelt, mintha az ember vendégségbe érkezett volna. Ahol nem bűn, sőt éppen előny: a hiányos étlap, a közvetlen modor, a felszolgáló ártatlan bénázása (aki a tulaj lánya), mert a hangulat sajátos, és (legtöbb esetben) a tányéron a legjobbat kapja a vendég, családi recept alapján tálalva (a tulaj dédmamájának tanácsaival fűszereivel).

Városokban könnyebb kocsmát, kávézót találni a műfaji jellegzetességekkel, sőt példát is könnyebb: ezek fellendülésére (Szimpla), és hanyatlására (Szimpla). Jó a retro, jó az urban, jó az ártos, de amikor a huszadik bölcsész saru tipos a jóember lábára, és nem lehet leülni a szétszórt szütyőktől és tarisznyáktól, na akkor a legjobb hely is elveszti kezdeti varázsát és romantikáját.

Pécs azért nem Pest, és nem is fenyegeti a veszély, hogy nagyvárossá váljon (sőt!). Tehát másak a szabályok is, a belváros sokszor működik szűrőként. Amikor kitesz valaki egy mű-zöld táblát a Jókai tér közepére, „V Cafe” felirattal a minimalizmus szellemében, vagy egy kortárs happening eseménytől, vagy tüntetéstől tarthatna az átlag. Utcafront-kirakat nincs, az üzletsor közepén nyíló szűk ajtón keresztül egy műemlék jellegű társasház lépcsőházába jutunk. Zavartalan vágunk át a társasházi idillen, és nyitunk be a kávézóba (ami külsőre olyan, mint a többi lakás). Azt tudni kell, hogy egy-másfél-két éve volt már itt egy jó szándékkal is bátortalannak nevezhető próbálkozás egy szimpla(szerű) teázó bevezetésére a köztudatba, de a terv végül füstbe ment.

Az előszobában épp egy kanapé fér el asztallal, és három gimnazista lánnyal suli utáni teával, arcul csapva ezzel a mellettük felállított Manuel Caffe vitrint, tetején a kristálytiszta vízben úszó aranyhallal. No de tovább is haladunk a nappaliba, ahol a pult is van: inkább amerikai-konyhás-garzonos, mint kávézós. A bútorok jópofa ikeás darabok, a székek támlája átölelik az asztal sarkait.

A Manuel Caffe jól kitalált üzletfilozófiával dolgozik, zavarba ejtően széles kávé, tea, és forró csoki kínálattal. Szó nem érheti a házat, aki a három (kávé, tea, forró csoki) itallapról nem találja meg a kedvére valót, az csak kötekedni akar. Ember legyen a talpán, aki végigkóstolva a kínálatot megtalálja a kedvére valót, hiába: a bőség zavara, a számtalan lehetőség nem segít a döntésben, így nem kísérletezünk.

Maradunk a presszókávénál (250Ft), míg a kávégép duruzsol, a névválasztáson töprengünk. A felszolgáló lelkes amatőr (házigazda), nem hasonlít vérbosszúra lihegő Guy Fawkes reinkarnálódásra. Asztalon a kávé, kérés nélkül a kristály-, a barnacukor, meg az édesítő. Megnyugszunk: házigazdánk alapos, a kávé mellé, bár 5 centes pohárban, de ásványvíz érkezik. Nem kértük külön, és le is marad a tejszín a tálcáról, kérésre pótolják. Csalódni nem kell, a presszó tisztességes munka, nem spóroltak ki belőle semmit sem. Fizetéskor elcsábulunk, elvitelre kérünk hosszúkávét. Kár, hogy hosszú a forralóból ráöntött víztől lesz, a gépet biztos nehéz átállítani, de az ízen nem változtat. A csendből kezünkben a kedvezmény kupont szorongatva lépünk ki a térre.

A V Cafe kedves családi munka, kicsit ügyetlen, de jó ízlésről árulkodik. A beválasztott Manuel kávéval pedig nem csak a környékbeli, fantáziátlan átlagkávés helyeket üti le, de felveszi a versenyt még a prémiumot kínálókkal is.